|
Kisboldogasszony volt
Lukácsfalván (1964. szeptember 9.) Balanyi Ferenc, egy a sok közül, aki
békés, nyugodt, egyszerű paraszti életről álmodott, aki, ha lelke mélyén élt is az elégedetlenség a szűkös
nincstelen élettel szemben, mégsem akart sokat - csak egyszerű paraszti
életről álmodott, s ehelyett egy rögös, göröngyös életút várt rá, teli
tövissel, útvesztővel, szenvedéssel,
megpróbáltatással, melyre most ha visszaemlékszik, úgy tűnik, hogy lehetetlen
volt elviselni, és mégis… Sok ilyen Ferencnek, Istvánnak, Péternek, Jóskának szabtak többé-kevésbé hasonló utat, 1914 előtt azok, akik „a cél szentesíti az eszközt” jelszóval, mindent elsöprő világháborút robbantottak ki, hogy nagyhatalmi étvágyukat kielégítsék. Balanyi Ferenc 1893-ban, Lukácsfalván, e kis középbánáti faluban született, ahol abban az időben még mindenki a méltóságos écskai uraságtól függött. Apja kovácsmester volt, akinek 11 gyermeke született. Ferenc sorrendben a hetedik volt. A legidősebb 1888-ban, a legfiatalabb 1902-ben született, tehát 14 év alatt 11 gyermek. Bizony éjjel nappal pengett az üllő, hogy a sok éhes szájat elhallgattassák, s mihelyt valamelyik családtag képes volt valamilyen hasznot hajtani, azonnal munkába állították. Ferenc gyerek is az elemi befejezése után, 11 éves korában elállt a kőművesekhez napszámosnak, majd a kubikosok- nak volt a „csikója” (talicskahúzó), 13 éves korában pedig gróf Harnoncourt Félix, écskai uradalmán, a fácános kertben, könnyebb munkát kap: gyűjti a fácántojást, és a keltetőgépnél dolgozik. (Sokszor ugyan megsült a tojás, de a gróf sohasem tudta meg, hisz annyi volt). A gróf birtokán dolgozott 21 éves koráig, 1914-ig, amikor egyszer csak az a hír járta, hogy kiütött a háború. Feri bácsi az élete történetét lukácsfalvai szülőházában, sok ismerős, rokonság előtt mesélte el: - Látjátok kedves barátaim, itt szült az anyám engem, ebben a kis szobában, ebben a sarokban….. úgy hogy, aztán amikor elkerültem a világháborúba, ötven év után tudjak csak hazajönni, hogy az apámat, anyámat és néhány testvéremet soha többé ne lássam…! Legfiatalabb öccse Sándor, aki akkor 12 éves volt, most meg 62, még élénken emlékszik a búcsúzásra. A szoba közepén ölelte és csókolta magához Ferenc bátyja, ő a sírástól nem tudta kikísérni, csak a kis ablakon keresztül nézte bátyja távozását, s akkor még nem gondolta, hogy öreg emberekként fogják majd egymást viszontlátni. Amikor ezt elmondják, újra egymásra borulnak és sírnak. Két hónapi gyakorlatozás után kivitték az orosz frontra. Munkácsnál volt az első ütközetben október- ben, majd decemberben Lemberg alatt fogságba esett. Kijevbe vitték, majd onnan másik, mint egy 10 000 fogolytársával Szibériába, majd 1915 őszén Tobolszkba került, az Irtisz folyó partjára, ahol a só- bányákban dolgoztak. Innen 1916-ban Murmanszkba, a Fehér-tenger partjára vitték, mocsaras, lápos vidékre, vasútépítésre, ahol rengeteg hadifogoly - különböző nemzetiségűek - az Osztrák- Magyar Monarchia területéről. Őreik a cári hadsereg legvadabb katonái, a cserkezek, ahogy ő mondja a „csicsének” voltak. A gyenge élelmezés, rossz ruha, hideg, csontig ható nedves éghajlat, a nehéz munka és mindenféle járvány szedte az áldozatait. Ha bár szívós természete volt 1917-ben ő is beleesett a „cingába” (izom- merevedés, megfeketedtek a végtagjai). 1917 novemberében, mikor a forradalmi katonák feloszlatták a fogoly- tábort, és testvéreikké fogadták őket, beteg állományban ugyan, de részt vett az őrök lefegyverzésében s bátor magatartásáért a vörös katonák megkedvelték, magukkal vitték Oroszország dél-nyugat ázsiai részébe Üzbegisztán fővárosába, Taskentbe. Itt gyógykezelték, meleg homokba temették, melynek hatására a lábai kiegyenesedtek: tejjel, vöröshagymával és különféle vitaminos eledelekkel táplálták, mire testileg is megerősödött három hónap alatt. Fogolytársai addigra szétszéledtek és türkmén, üzbég, tadzsik és kazah parasztoknál kerestek munkát, hogy megélhessenek. Ő is így tett. 1918 január végén a táborban valaki magyarul szólítja a nevén. Az ismeretlen magyart Nagy Lajosnak hívták, egy évvel fiatalabb volt nálánál. Pozsony környékéről, Püspökladányból származott. Katonaruhá- ban volt, felfegyverkezve puskával, karddal, bombákkal, azt mondta neki: „Látod, ki vagyok én? Most már neked is ilyennek kell lenni!” Február 1-én Nagy Lajos hatására beállt ő is a Vörös Hadseregbe. (Később elváltak egymástól, és soha többé semmit sem tudott meg róla). 1919 májusában részt vett a Kolcsák és Tutov cári fehérgárdista tábornokok elleni harcokban, akik az uráli kozákok és később az intervenciós csapatok segítségével el akarták foglalni Taskentot. Kezükbe tartották az Ural hegység déli vidékét Oren- burgtól az Aral-tóig. Aktjubinszknál visszaverték a támadást, majd mikor Moszkvából segítség érkezett, szétverték a fehérgárdista csapatokat. Ekkor találkoztak először Lenin csapataival. Részt vett a Káspi- tenger irányából előretörő intervenciós csapatok elleni harcokban is. A Vörös Hadseregben 1921-ben, mikor leszerelt az ezredellátó központ vezetője volt. Leszerelése után Moszkvába került, s itt földiekkel is találkozott. Eredeti szándéka az volt, hogy hazatér, de félve attól, hogy mint a Vörös Hadsereg katonája és tisztje, itthon üldözni fogják, esetleg bezárják, vagy megölik; úgy határozott, hogy ott marad. Bogorodszkba (ma Noginszk, 53 km-re van Moszkvától) telepedett meg. Az itthoniak innét kaptak tőle először levelet. (A fogolytáborból irt levelei nem jutottak messzire). 1923-ban megnősült Noginszkban. Ma 6 gyermek apja. Kezdetben gyógy- kezelésre szorult, mert a fogságban és a forradalomban eltöltött idő alatt tüdőbajt kapott. Kigyógyulása után részt vett a szocializmus építésében, felelős gazdasági tisztségeket töltött be a noginszki kerületben a KP megbízásából. Így teltek az évei. 1937-ben, Sztálin egyik, úgynevezett tisztogatásában ő is áldozatul esett. Állítólagos hazaárulásért és kémkedésért elítélték bizonytalan időre. Ekkor kezdődik újabb kálváriája. Arhan- gelszkba vitték. Azelőtt már volt fogolytáborban, a korlátozott szabadságról is sokat tudott, de a börtönben töltött éveket, csak egy „apróság” miatt tudta elviselni. Elsősorban nem tudta felfogni miért is csukatták le. A vádak, amelyek miatt letartóztatták, valótlanok voltak. Ezért nagyon elkeseredett. Először volt olyan helyzetben, hogy mint családfő raboskodik. Azt még nem sejtette, hogy 9 évet fog ülni, de „aki ezt tudta”, a Vörös Hadsereg tisztjének, a bebörtönözött Balanyi Ferencnek, egy darab papirost juttatott el. A papíron pedig néhány soros ima volt. Sűrűn voltak olyan napok, amikor nem tudta éjszaka van- e vagy nappal. A pár soros imát, pedig minden nap elolvasta. Megtanulta fejből, megtanulta visszafelé, olvasgatta függőlegesen, átlósan…. A lelke napról-napra, évről-évre erős maradt. A teste már csak vánszorgott a lelke után, de a pár soros ima életbe tartotta. A hozzátartozói és ismerősei közül nem tudtak róla semmit egészen 1946-ig, a kiszabadulásáig.. Természetesen családja is szétszóródott. Felesége - mivel azt hitte már, hogy nem is él – férjhez ment. A börtön után, még 9 évre megfosztották polgári jogaitól és száműzetésbe küldték. Sztálin halála után, 1955-ben, mint ártatlant rehabilitálták. Mint a Vörös Hadsereg volt harcosát nyugdíjazták. Havi 68 rubellel. Visszavették a Kommunista Pártba, és – mint mondja: ez a legnagyobb elégtétel számára – újra igazán szabad szovjet polgár lett, amit az is bizonyít, hogy régi, 50 éves vágyát is teljesítették: ELENGEDTÉK LÁTOGATÓBA, SZÜLŐHAZÁJÁBA! Mi történt közben itthon? A régi jugoszláv idő alatt rendszeresen leveleztek, bár néhányszor, különösen a 30-as években házkutatásokat tartottak a szülői házban, leveleit és kapcsolatait kutatták. 1940-ben a fia írta meg orosz nyelven, hogy apjukról nem tudnak semmit. Ezt a levelet is elkobozták. Édesanyja mindig várta haza. 1945-ben - akkor már 89 éves volt, arra kérte Sándor fiát, hogy érdeklődjön az orosz katonáknál Ferenc után. Écskán a katonák, ha szóba is álltak, a hadizsákmány rakodása közben, csak a fejüket rázták, vagy félvállról azt mondták: „Nyé punyémájem”. Az anyai szív ez után is érezte, hogy fia él, bár az itthoniak egyre mondogatták, hogy törődjön bele Ferenc fia eltűnésébe. Édesanyjuk, Balanyi Pusztai Ilona, 1951 őszén halt meg, 95 éves korában, s 1952 januárjában jelentkezett a száműzetésből Ferenc fia. Édesapjuk, akit szintén Ferencnek hívtak, 1935-ben halt meg, megviselve a nehéz kovácsmunkától, de abban a tudatban, hogy fiának, a szovjetországban jó sorsa van. 1952 után állandó kapcsolatot tartottak fenn, s most mikor az elmúlt hónapokban megkapták az örömhírt Ferenc bácsi hazajöveteléről - ötven év múltán - az egész rokonság izgalomban élt. Velük együtt izgult egész Lukácsfalva, e kis bánáti falu lakossága. 1964 Kisboldogasszony napján, Feri bácsi, úton volt hazafelé. Amikor Munkács után vonatot kellett, hogy cseréljen, még egy, sorrendben a ki tudja hányadik, megpróbáltatáson esett keresztül. 71 éves korában, bőröndökkel a kezében, a Magyarország felé vezető vonatot várta, amelyre neki is volt jegye. Sorba vizsgálta a vonatokat, melyik is az övé. Későn vette észre, hogy éppen indulóban van. Nem sokat vesztette az időt, futni kezdett a vonat után a síneken belül. Kezét nyújtotta a lassan induló vonat után, de megbotlott éselesett. Talpra állott gyorsan és folytatta a futást. A mozdonyvezető lassított és ő beérte a vonatot. A kezé-ről a bőrt lehorzsolta, valamennyi bőröndtől futás közben megszabadult, de Kisboldog- asszony, őt angyalszárnyakon hozta tovább. Szeptember 9-én, pénteki napon, volt a nagy találkozás a belgrádi vonatállomáson. Öccse Sanyika, a ma 62 éves Sándor bácsi ment elébe fiával – Sándorral. Amikor megérkezett a vonat, az ifjabb Sándor, érdeklődni kezdett az utasoktól Balanyi Ferenc után. Sándor bácsi testvéri szíve azonban minden érdeklődésnél pontosabban megérzett mindent, amikor meglátott egy megtört öregembert kilépni a vagon- ból. Nem kérdezett senkit, csak odarohant hozzá és Ferenc bácsi szíve is hasonlóan érzett: megismerte az ötven évvel ezelőtt itthon hagyott Sanyikát. Egymásra borultak, némán zokogtak, örömkönnyek gördültek végig az arcukon, jó ideig nem is tudtak egymáshoz szólni, csak tapogatták, fogták egymás kezét, mire Ferenc bácsi tört magyarsággal megszólalt: - Drága testvérem! Hát újra látlak! Mindig hittem, hogy elérkezik egyszer ez a perc… Belgrádból hazatértek Lukácsfalvára. Ünnep volt az egész faluban, elébe siettek ismeretlen hozzátartozói. Sándor bácsi lánya, másik fia, unokái, gyermekkori pajtásai, s mindenki úgy üdvözölte, mintha saját test- vérét látta volna benne. Az volt az első kívánsága, amikor átlépte a szülői ház küszöbét, hogy kínálják meg egy pohár vízzel! Most boldog pihenéssel tölti napjait szülőházában, elsétálgat a faluban, nézi a házakat, utcákat, helyeket, amelyeket ötven évvel ezelőtt hagyott itt. Sok helyet felfedez újra, de még többet nem ismer, mert a fél év- század alatt Lukácsfalván sem állt az idő: új házak épültek, kövesút épül, villamosítják a falut, stb. A látottak után röviden lefestette az itteni állapotunkat: Itten a rokonaim, ismerőseim és sokan mások, úgy élnek, mint valamikor Harnoncourt Félix gróf úr! Látom, hogy jól táplálkoznak, van elegendő pénzük, szép lakásuk, parkettás szobájuk, gyönyörű bútoruk, mindenből bőséget látok. Szeretném azt is elmondani, hogy köszönöm szépen a rokonaimnak, ismerőseimnek ezt a fogadtatást, melyben részesítettek és Jugoszláviának is, hogy lehetővé tette számomra, hogy hetvenegy éves koromban, ötven év múltán láthattam kedves szülőfalumat, szülőházamat, hogy meggyőződhettem arról, milyen jól élnek az emberek azon a földön, abban az országban, ahol születtem! Kisboldogasszony, Lukácsfalva védőszentje napján, búcsú napján, ott lenni a faluban, azelőtt is nagy élmény volt, de 1964-től, amikor Kisboldogasszony volt Lukácsfalván - még nagyobb. Hálás köszönettel tartozunk Karl Miklós újság írónak, amiért lejegyezte, 1964-ben az eseményt és a történelmi adatokat egybe gyűjtötte. A Kisboldogasszony volt Lukácsfalván elbeszélést összeállította, Balanyi Sándor, aki akkoriban 6 éves volt és élénken visszaemlékszik az eseményekre és nagybácsijának minden szavára. Ez a történelmi esemény összefoglalja egy család sorsát a 20 században. Hasonló sorsú fiatal katonákat sosem látták viszont hozzátartozói, még azt sem tudják hova lettek eltemetve. Ez az elbeszélés tanúság arról is, hogy az ima és a hitt mellet sűrűn, saját és mások életéről emlékezetes és csodálatos történeteket ismerünk meg. Lukácsfalva, 2006 július 2-án |