„Az egyik legtragikusabb dolog, amit az emberi természetrõl tudok az, hogy hajlamosak vagyunk eldobni magunktól az életet. Mindannyian a láthatáron lebegõ varázslatos rózsakertrõl álmodozunk - ahelyett, hogy az ablakunkban ma reggel nyíló rózsákban gyönyörködnénk.”
(Dalé Carnegie)

Ezen elgondolkodva, úgy érzem, a természet kér föl egy táncra. Szél susogása súgja dallamát, teli fájdalmas hangokkal és hívogató mozdulatokkal. Olykor felé nyújtom karom érzem, hogy átfogja derekam és keringõzünk a folyó mellett. Eközben hangokat is hallok: „s...e...t...s...g...”. Már régóta szeretném megfejteni ezeket a betûket, meséltem is anyának, de azt mondta, hogy ezek csak kalandbetûk, és nem valósak. Nekem valami mégis azt sugallja, hogy valós betûk ezek, és éppen engem szólítanak.
Egyszer, amikor a folyó felé sétáltam, papirost és ceruzát vettem elõ, hogy ha újra hallom ezeket a hangokat, följegyezhessem. Alighogy leértem a partra, meg is szólalt a szél: „t...é...n...b...e...t...g...”. De hirtelen eleredt az esõ, mert sírt a természet. Gondolataimba mélyedve papirost ragadtam. Aztán addig rakosgattam a betûket, hogy végül kiraktam a szavakat. Ez állt a papíron: „segítségitténbeteg”. Szóval, segítség, itt én beteg. Ez nyugtalanná tett. Ki sírhatott ilyen keservesen, és ki a beteg? Kirohantam a folyóhoz. Izgatott voltam és kétségbeesett. Valami gond lehet a természettel. Vajon mi a baj? Haragudtam is magamra, hogy milyen vagyok: egy lány, aki annyiszor ott álmodozott már a folyó mellett, és mégsem vette észre a barátja bánatát. Most közelebb ültem a folyóhoz, újra becsuktam a szemem, mint általában, és kerestem az illetõt, aki ezeket a szavakat küldte. Ekkor zokogást hallottam odalentrõl, a folyó mélyérõl. Megszólítottam azt a valakit:
- Ki vagy te?
- Én vagyok a Bega, és nagyon szomorú vagyok. Én sírtam az elõbb, nem az ég.
- Miért sírsz?
- Nem látod? Csupa piszok vagyok, tele káros anyagokkal, hínárral. Senki sem vigyáz rám, senki sem törödik velem.
Ekkor valami végigfutott rajtam, egy olyan érzés, amit soha nem fogok elfelejteni. Nagyon különösen éreztem magam, mintha bûnös lennék valamiért. Mert ha erre jártam is, mindig valahova távolabbra tekingettem, valahol az ábrándjaimban botorkáltam, és nem láttam az elõttem élõ dolgot. Élõ?
Haldokló – javítottam ki magam hangosan.
- De mi lett veled?
Ekkor letörölte könnyeit, mire az esõ is elállt. A Bega mesélni kezdett:
- Híres folyó voltam én valamikor, már Anonymus Gestájában megjelentem, tehát még a XII. század végén. Facsád mellett születtem ( Ez a város most Romániához tartozik.) Mint minden folyó, én is imádtam kanyarogni, futkározni, szabadnak lenni, és boldoggá tenni az embereket. Északkeletrõl Temesváron keresztül délnyugat felé folytam, így vagyok itt is, Muzslyán, Nagybecskereken, és egészen Titel felé folydogálok, majd ott találkozom a Tiszával. Ezt az emberek jóvá is hagyták, és örömmel társalogtak velem: horgásztak, fürödtek a vizemben. Sokan azt mondták, hogy más vagyok, mint a többi síksági folyó. Szerettem õket. Ezért védelmet nyújtottam nekik a török sereg elõl, amennyire tehettem, és késõbb még a becskereki vár felépítésében is segédkeztem. Rajtam szállították azt a sok követ, ami a vár felépítéséhez kellett. Persze, ebben társaim is voltak, a Duna és a Tisza szaladt segítségemre. Sajnos, a törököktõl nem tudtam megvédeni népemet, így magam is, 165 évig a törököt szolgáltam. Végre 1716-ban megszabadultunk tõlük. Boldog voltam, nagyon boldog. Újra szeretni kezdtek a falu- és városbeliek, hosszú ideig gyógykezeltek, hogy eltüntessék a sebesrészeket, amelyek rajtam éktelenkedtek: a mocsarakat, posványokat és a lapos részeket. Késõbb mindezt meg is háláltam nekik – Nagybecskereknek vízi közlekedést ajándékoztam, ami évszázadokra szóló ajándéknak számított, mert akkor ez a kereskedelmi útvonal volt az egyetlen Temesvártól a Tiszáig. Szerettem komiszkodni, azaz kanyarogni is, hisz fiatal voltam és kacskaringós. Ez egy kis gondot okozott az embereknek, mert folyton megakadályoztam, hogy a szárazföldi közlekedés fejlõdjön, de így legalább csónakozhattak, aki pedig erre nem volt hajlanndó, az a régi fahidakon kelt át. 1885-ben hozzáláttak egy vashíd kiépítéséhez. Sokan csak Kishídnak nevezték ezt, még akkor is, amikor már Ferenc József-hídnak keresztelték el, majd Vuk-híd lett belõle, de a lakosok még akkor is, sõt manapság is Kishídként emlegetik.
- És hogyan keletkezett rajtad a többi híd? Azoknak is volt több elnevezése? – vágtam a Bega szavába.
- Igen. Volt egy gyönyörû hidam, az Eiffel hídja. Ismerted Eiffelt?
- Igen. Õ építette Párizsban a tornyot, az Eiffel-tornyot.
- Szóval hallottál róla. Na figyelj. Az általa megtervezett ún. Nagyhíd volt a legnagyobb öröme a népnek, és nekem különösen. De az öröm nem tartott sokáig, mert 1960-ban lebontották. Nem tehettem róla. Nekem köszönve valóra válhattak Becskerek álmai. Ahány hajó kötött ki nálam, annyi embernek segítettem. Sokan hozzám szerettek volna költözni, házakat építeni a partomra, sõt még gyárakat is, hogy a közelemben lehessenek. Sok gyár mûködött akkor még. Volt sörgyár, bõrgyár, olajgyár... Zajlott körülöttem az élet, rengeteg okom volt arra, hogy még sokáig létezzek és gyönyörködjek a fejlõdésben, az emberek boldogságában.
- De jó volt neked! Én is szeretnék folyó lenni – jelentettem ki, de a Bega leintett:
- Ez mind régen volt, amit most mesélek, lassan az élettörténetem, és ne hidd, hogy a vége is ilyen szép...
Elhallgatott. Nagyot sóhajtott, mintha valami rosszra gondolt volna.
- Folytasd! – kértem, s újra megszólalt:
- Élt itt régebben egy festõ, aki nagyon szeretett engem, az ihletforrása voltam. Várkonyi Józsefnek hívták. A mostani Kisamerikában lakott, egy gyönyörû villában. Villájának két oldala is felém tekintett, így sokat találkoztunk. Minden találkozáskor igyekeztem õt elbûvölni. Legjobban a hajnalt szerette – a Bega itt egy pillanatra elhallgatott – sokszor vártuk együtt a pirkadást, és valahogy együtt éreztünk. Belõlem volt azért konkrét haszon is. A mindennapi élethez annyi halat tudtam adni, hogy azokból nyugodtan megélhetett volna még Robinson is, ha épp egy lakatlan sziget kandikálna ki belõlem. Rengeteg kis és nagy halam volt, amelyek olyan gyorsan akadtak horogra, mintha egész életükben erre vártak volna. És szomját is olthattam bárkinek, mert vizem olyan tiszta volt, mint a tükör. Még azokat is magamhoz csalogattam, akik nem tudtak úszni, de annyira megkívántak, hogy minden erejüket beleadták, és megtanultak úszni. Nem kevés emberkének voltam a tanítómestere, és ez nagy öröm volt számomra.
Ekkor mély zokogásba kezdett.
- Mindent elveszítettem – mondta. Az a sok mosolyt, ugrándozást, csónakokat, szép hidakat, kedves embereket, nincs egy úszóm sem, csak a kutyák mártják belém mancsukat, amíg a bot után úsznak, amit gazdájuk belevet a vizembe. Eltünt a Csókliget, a dinnyepiacot is eltüntették, a gyárak belém engedik a szennyet. Állandóan betegeskedem. A bennem felejtett csónakok elrohadtak, maradékaik talán megvannak még az aljamon, de azt sem lehet látni a sok piszoktól. A szívemet törték össze. Elválasztották testem kanyargó részeit, elválasztották lelkem a Tiszától, csak lábam érintheti õt. A kezem is távol van a lelkemtõl, a város másik szélén, ahonnan soha nem fogják elérni egymást. Darabokra szabdaltak. Olyan egyedül vagyok... A mai fiatalok, mint amilyen te is vagy, nem is tudják, hogy milyen jó barátja voltam én régen a nagyszüleiknek, mennyi örömön osztoztak velem. A ruhám kék színe gyászba borult. Naponta hallom, amint elmennek mellettem, és azt mondják: „Fúúúj, milyen büdös!”, majd befogják az orrukat. A madarak is elszáguldanak fölöttem, néhány leereszkedik ugyan a szomját oltani, de vizemet visszaköpve hagyja el testem, és siet társai után. Pedig valamikor annyi madár barátja voltam! A gólya, a búbos vöcsök, a kékcsõrû réce, a szürke gém, a gyönyörû kárókatona, a szárcsa, a vércse, a sirály, a tõkés réce... De mindez már a múlt meséje. Egy gyönyörû múlt része. Nincs bennem már életkedv, öröm, nem etethetem az embereket. Árva vagyok. Mintha mindenki lemondott volna rólam, kidobott volna, és mintha mi sem történt volna régebben köztünk.
Haldoklom, és nincs aki segítsen!!!
A mélységesen szomorú, szürkészöld vizu folyó itt elhallgatott, és többet egy szót sem mondott. Igazán nem tudtam, hogyan vigasztalhatnám meg. Ha ember lett volna, biztos, hogy hirtelen, szívbõl megöleltem volna. Annyira meghatódtam, hogy egy szót sem tudtam kinyögni. De tudtam, hogy segítenem kell a barátomon. Szabad szárnyakat kell neki újra adni. Szabad és tiszta szárnyakat, örömteli lelket, ami új erõt ad majd neki. A lélek pedig mi, emberek vagyunk. Nem maradhattam tovább ott mellette. Gyorsan tennem kellett valamit. Lábaim löktek, nem is tudtam, merre tartanak, csak szaladtak, és a szél is nyomomba eredt segítségül. Nagymamához értem.
- Nagymama, a Bega... a Bega haldoklik, segíts!
Nagymama csak állt némán, mint akinek földbe gyökereztek a lábai.
- Nagymama, miért nem felelsz?
- Kislányom, én...
És nem tudott megszólalni. Nagymama sírt.

Nagy Mónika
VIII. osztály,
Muzslya